Vannak növények, amelyeket külsőleg és belsőleg egyaránt alkalmazunk, ráadásul nem is ugyanarra a problémára. Az egyes növényi részek sem feltétlenül ugyanazt a hatóanyagot tartalmazzák, és főleg nem ugyanabban a koncentrációban. Éppen ezért nem mindegy, mit hogyan fogyasztunk vagy kenünk magunkra.
Az aloé tipikus univerzális növény, amelyet külsőleg és belsőleg egyaránt sikerrel alkalmaznak. Többféle aloé létezik, ugyanakkor belsőleg csak az alacsony emodintartalmú változatok fogyaszthatóak. Ennek oka, hogy ez az anyag egy erősen hashajtó hatású antrakinon, amely hosszú távon károsítja a gyomor nyálkahártyáját, és gyomorfekélyt is okozhat. Az emodin a levél szövetének külső részében halmozódik fel, ezért az aloé gélek gyakorlatilag nem tartalmazzák ezt a nem kívánt hatóanyagot – mondta Dr. Chen Zhen, az Oriental Herbs Kft. ügyvezetője. Vannak olyan változatok is, amelyeknek a belső részében is van emodin – ezek hiába vannak tele fantasztikus hatóanyagokkal, nem lehet őket belsőleg fogyasztani. A növény ebből a szempontból a mákhoz hasonlatos: annak is vannak alacsony, magas és közepes alkaloid-tartalmú fajtái, és az egyes növényi részek sem azonos arányban tartalmazzák a hatóanyagot – az érett mag köztudottan alkaloidmentes, a száraz máktokból viszont kinyerhető a hatóanyag, az éretlen tokról nem is beszélve.
Ki a hunyó?
A aloé hatóanyagaként nem lehet egyetlen vegyületet megnevezni: a levél gélszerű belseje nagyon sok nyomelemet és vitamint, főképp pedig nyálkát tartalmaz. Egy azonban biztos: a növény hatóanyagainak összessége hatásosabb, mint önmagukban az egyes komponensek. A külsőleges felhasználás szempontjából nem számít a magas emodin tartalom, nem véletlen, hogy Kínában egyszerűen egy levéldarabkával kezelik a sebeket. A regeneráló hatás mellett az aloé alkalmazható különböző bőrpanaszok kezelésére, és a bőrgyulladásokat is enyhíti. A növénnyel kapcsolatban rengeteg kutatás folyik, amelyekből az is kiderült, hogy a hatóanyag szempontjából nem mindegy, mikor „szüretelik” a leveleket.
Bizonytalan molekulák
Belsőleg a ginkgo – magyar néven a páfrányfenyő – levelének hatóanyaga is fokozza a keringést, különösen az agyi területen. Készítményeit ezért főleg időskori memóriazavarok kezelésére, valamint az agyér-elmeszesedés megelőzésére használják. Hatóanyagai a flavonoidok csoportjába tartoznak, amelyek belsőleg kiválóan felszívódnak, kívülről viszont nem jutnak be a bőrbe. Ennek ellenére a növény több kozmetikai készítményben is összetevőként szerepel. Az aloéhoz hasonlóan a ginkgóban is van egy nem kívánatos komponens, méghozzá a ginkgosav. Nem véletlen, hogy az FDA, azaz az amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerellenőrző Hatóság kizárólag olyan ginkgo termék használatát engedélyezi, amelyek ginkgosav tartalma nem magasabb 3 ppm-nél.
A ginkgo magja egész más hatóanyagot tartalmaz: a levéllel ellentétben a fő hatóanyag nem flavonoid, hanem keményítő – ami nem azonos a burgonyában, vagy a kukoricában lévő keményítővel. A nyers mag ugyanakkor mérgező, de főzés során a káros összetevő elbomlik, és az apró magok pörkölve fogyaszthatóak. A ginkgo mag érdekessége, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem termés – a növény ugyanis nyitvatermő, ezért a fenyőkhöz hasonlóan nincsen termése, csupán virágja és magja. (Aki ráadásul szagolt már ilyesmit, igencsak értetlenül szemléli a ginkgo illatával reklámozott öblítőt – a szerk.)